János vitéz nyomában

„...az agresszió kifejezés nemcsak negatív viselkedési módokat takar, hanem az élethez alapvetően szükséges pozitív viselkedési formákat is. Agresszió nélkül kreativitás, igazi újítás sincs.“

Sok keresztény férfiképében, -ideáljában nincs helye az agressziónak, mivel az számukra egyértelműen negatív fogalom, s ha szembesülnek vele önmagukban vagy másokban, csak rossznak tudják minősíteni. Különösen vallásos férfiak életének egyik legsúlyosabb problémájaként jelenik meg, hogy az agressziót nem tudják megfelelő módon beépíteni személyiségükbe, ezért nemegyszer mondják rájuk, hogy férfiatlanok. Tudnunk kell: az agresszió kifejezés nemcsak negatív viselkedési módokat takar, hanem az élethez alapvetően szükséges pozitív viselkedési formákat is. Agresszió nélkül kreativitás, igazi újítás sincs.

Az emberi alkalmazkodásnak két alapformája van. Az egyik az úgynevezett autoplasztikus viselkedés: ha környezetem és köztem ellentét támad, akkor én alakulok annak elvárásaihoz. Reagálhatok azonban úgy is, hogy – akaratomnak és igényeimnek megfelelően – én alakítom át környezetemet: ez az önmagát vállaló, kifejező, megvalósító ember heteroplasztikus viselkedése. E szó tulajdonképpen az agresszió általánosabb kifejezése.

Természetesen ennek is több szintje létezik: ha szembekerülök valakivel, akkor azt agyonüthetem, megverhetem – ezt manapság már nem tekintjük elfogadható megoldásnak, jóllehet a gyakorlatban nemegyszer találkozunk vele. Kevésbé durva, de a társas élet szempontjából szintén negatív, ha a másik viselkedésére úgy reagálok, hogy káromkodom vele, leszidom, becsapom őt, hazudok neki. De lehetőségem van arra is, hogy meggyőzzem az illetőt, tudományos vagy művészi szempontokat alkalmazva érvekkel bizonyítsam be neki az igazamat. Így is elérhetem, hogy az én szempontjaim határozzák meg a helyzetet. Ez utóbbi a heteroplasztikus viselkedés (más szóval az agresszió) szociálisan elfogadható formája.

J. Haley amerikai kommunikációkutató írt egy könyvet, amelyben Jézus Krisztus hatalmi taktikáit vizsgálja. (A szerző – egyébként nem vallásos ember – az evangéliumok alapján elemzi Jézus különböző emberekkel történt találkozásait, amelyek közül nem egy tulajdonképpen küzdelem volt: a farizeusok például csapdát állítottak neki, lehetetlen helyzetekbe hozták. Haley művéből kiderül, hogy Jézus egyetlen esetben sem hátrált meg, hanem e szituációkból is ő került ki győztesen – azt is mondhatjuk, maximálisan agresszív volt, a szó pozitív értelmében, a heteroplasztikus viselkedés szempontjából.

A legtöbb ember (különösen a keresztények közül), de még a pszichológusok egy része is az agressziónak csak a kifelé irányuló formájával foglalkozik, és azt negatívnak minősíti. A befelé forduló agresszióval nem törődnek, vagy ha igen, csak negatívan ítélik meg. Rendszerint azt mondják, hogy aki kifelé nem viselkedhet destruktívan, az az agresszióját önmaga ellen fordítja: ez depresszióhoz vagy akár öngyilkossághoz vezethet. Ennek az egyoldalú véleménynek az az oka, hogy nem eléggé veszik figyelembe a befelé irányított agresszió lehetőségének pozitív kultúráját, amely például az önfegyelemben, önszabályzásban, önnevelésben jelenik meg. Mindehhez a már említett heteroplasztikus viselkedés szükséges, amelynek során a tudatos énem és a személyiségem más részének egymásra hatásából az akaratomnak megfelelően fejlesztem magam. Ez pozitív, és nem önromboló folyamat. A szerzetesek önnevelő, önfegyelmező gyakorlatainak nagy része, minden vallási kultúrában, évezredek óta tulajdonképpen befelé irányított agresszió, amelynek következtében a tudatos én teherbíróbbá válik, belső szabadsága, érettsége fokozódik. Ha például valaki lemond az evésről, tudatos énje szembesül a benne megnyilvánuló önfenntartó késztetéssel, az éhséggel, s a kettő küzd egymással. Ugyanez történik a nemiségben tanúsított önmegtartóztatás során, vagy a szenvedés, a fájdalmak tűrése terén is.

E témának sajátosan magyar, költői kifejtését mindannyian ismerjük. Petőfi Sándor a János vitézben, az ősi váteszek látnoki tehetségével és erejével az agresszió személyiségünkbe való beépítésének fontosságát sejtette meg, és ábrázolta szimbolikus formában, megrajzolva ezzel a férfivá érés személyiségfejlődési útját.

Röviden: János vitéz felnőtté érése akkor indul el, amikor a szerelemben találkozik a világban lakozó női értékkel. Iluska mostohája és saját gazdája (mint negatív szülőképek) miatt hamarosan súlyos csalódás éri: el kell bujdosnia. Vándorlása során, depresszív állapotban először sötét erdőn kell átmennie, ez szimbolikusan a saját lénye árnyékoldalának sötét, tudattalan, elfojtott területeivel való találkozást jelenti. A János vitézben végig kifejeződik az a lélektani törvényszerűség, mely szerint a férfi-személyiség kibontakozásának két legfontosabb vezérlő csillaga a szerelem-szeretet érzésének megtartása, valamint a benne és a világban lévő agresszióval való megküzdés.

Jancsi árnyékszemélyisége először a zsiványok alakjában jelentkezik. Bátorsága, önmaga vállalása, önuralma, ravaszsága és erkölcsi érzéke segítik meg őt a küzdelemben. Itt két morális kérdést is megharcol: a zsiványok maguk közé hívják, ennek ő ellenáll, de kincsük csábításának is, pedig új életet kezdhetne a rablott holmival. E győztes fizikai és morális küzdelem után az agresszív férfierők magasabb szintre kerülnek Jancsiban azzal, hogy huszárnak áll. Vállalja a harcot egy nemes küldetésben: az erkölcsi rend megsértése ellen harcol. Előbb a kutyafejű tatárokkal kell megküzdeniük. Ebben segítségükre van a magyaroknak régebbről hálás szerecsen király is, aki szintén a már „meghódított”, tehát kezelhető, felhasználható erők jelképe. Úticéljuk, a franciák földje a kulturáltabb, de az agreszszív életerők szempontjából csökkentebb értékű szintet képviseli, a törökök ezeknek az erőknek primitívebb, nyersebb megjelenítői, akik az előbbit megszállják és lerombolják. Az agresszió integrációjának különböző szintjein az alacsonyabbat mindig a differenciáltabb, de szintén heteroplasztikus erők – melyeket itt a magyar huszárok jelképeznek – segítségével lehet legyőzni. Jancsi a törökökkel is megküzd, kiállja a próbát. A fejlődés kifejezője, hogy új nevet, identitást kap: János vitéz lesz. Ez a harcok után élettörténetének tudatosodását is jelenti. Ugyanakkor ez még nagyobb kihívásokat jelent számára.

Amikor hazatér, Iluska halála után újabb, még mélyebb harcok várnak rá: óriásokkal kell megküzdenie, akik az archaikus, primitív, ősi férfierő, a hatalom képviselői. Ők a szolgáivá válnak, és a segítségükkel győzi le az újabb ellenfelet, az archaikus női rosszat, a boszorkányokat. A már rendelkezésére álló, megszelídített, uralt agresszió segítségével, egy óriás vállán kel át az Óperenciás tengeren is. A végső próba során, Tündérország határánál a kollektív tudattalan még mélyebb, ősi rétegeit képviselő medvével, oroszlánnal és sárkánnyal kell megküzdenie, akik az agresszió ősi, ember előtti szimbólumai. Miután e végső, archaikus erőkkel is megvívta harcát, csak akkor léphet be a csodálatos tündéri világba, ahol végre elnyeri szerelmét.

A János vitézen végigvonul a küzdelem motívuma, amely mindig Jancsi győzelmével zárul. Ennek kulcsa, hogy az én agresszióinak mindig egy kicsit magasabb szinten kell állnia, mint az ellenfélének, akivel megküzd – erővel és/ vagy ravaszsággal. A történetben – mint más mesékben is – sok az erőszak, a gyilkosság, de ne felejtsük el, hogy ezek szimbolikusan értendők: egy-egy téves vagy rossz vágyunk, tulajdonságunk kiirtása olyan fájdalmas lehet, mintha fizikailag kellene elszenvednünk az ölést.

Mai, technikai civilizációnk egyre nehezebbé teszi a biológiai szintű, szociális szempontból megfelelő agresszió – amelyre testünk-lelkünk évmilliók alatt formálódott – kreatív formában való kibontakoztatását. Azt a szellemi utat, amelyet Jancsi bejárt, csak kevesen tudják végigkövetni. A János vitéz kollektív értékű mű, de emellett tartalmában és stílusában ízig-vérig magyar. Ha értve olvassuk, élő útmutató lehet hazánkban – ahol olyan sok az öngyilkosság, és annyi frusztráció következett be történelmünk során –, hogy miként dolgozza fel János vitéz a veszteségeit, depresszióit. Segíthet, hogy életünk problémáit úgy fogjuk fel, mint olyan tükröket, amelyek az előttünk lévő, kiküszöbölendő hibáink, gyengeségeink képeit mutatják.