Földrajzi helyzet: Az Appennini-félsziget a Földközi-tengert kettéválasztja, észak felõl az Alpok magaslik, középen az Appennin-hegység vonul végig, a parti síkságokat a folyók medencékké szabdalják. A nyugati ill. déli partvidék jól tagolt, hajózásra tengeri kereskedelemre kiváló. A hegyvidék alkalmas pásztorkodásra, a síkságokon lehet gabonát és gyümölcsöt termelni. Itália egyetlen hátránya a kevés ásványkincs.

Kr. E. II. évezredben költöztek ide az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó italicusok. Közülük a latinok és a szabellek a jelentõsebbek. Az etruszkok i.e. X.században telepedtek le, kultúrájuk a VIII-VI. században alakult ki. A görög gyarmatosítók ilyen tájt kezdték meghódítani Dél-Itáliát és Szicíliát. Az itteni gyarmatok (Tarentum, Szürakuszai) az anyaország szerves részei voltak, minden szempontból. Szicília nyugati fele azonban fõníciai kézben volt. Történelmi fejlõdés szempontjából azonban Latium Itália legjelentõsebb területe. Itt a latinok laktak, a központ az Albai hegyen volt. A legrégebbi település a Palatínus dombon jött létre, a szabinok innen északra telepedtek le. Róma kialakulása a települések összeolvadásával történt, de igazi várossá Kr.e.753-ban lettek. A monda szerint Romulus és Remus alapította. Romulus és Remus itt akartak letelepedni, de a békés versengésbõl halálosan komoly lett, mikor Remus átugrált a Romulus által épített falon, annak ellenére, hogy ezt Romulus megtiltotta. Romulus ezért megölte testvérét.

A római társadalom szerkezete: A gazdagabbakat patríciusoknak hívták, õk lovas katonai szolgálatot teljesítettek, a politikai jogok kizárólagos tulajdonosai voltak. Részt vehettek a népgyûlésen, és tõlük kerültek ki a szenátus (öregek tanácsa) tagjai. Az õ kíséretükhöz tartoztak a cliensek (engedelmeskedõk), akik folyamatosan lesüllyedtek a jogtalanok közé. A parasztok, iparosok, kereskedõk jogtalanok voltak, õket hívjuk plebejusoknak. Ekkoriban még jelentéktelen volt a rabszolgaság szerepe. A király tanácsadója volt a patríciusokból álló szenátus, valamint a szintén patríciusokból álló népgyûlés.

Róma a VII. században etruszk uralom alá került. Ekkor gyors fejlõdésnek indult a terület: csatornákat, városfalat, templomokat építettek. A városiasodásra utal a Circus Maximus megépítése is. Az etruszkoknak köszönhetõen a plebejusok élete javult, megnõtt az ipar és a kereskedelem szerepe. A királyság ezért inkább a plebejusrétegre támaszkodott. Az etruszk birodalom gyengülését kihasználva 510-ben elûzték az etruszk uralkodókat, velük együtt a királyság intézményét is. A hatalom a patríciusok kezébe került, és létrehozták az arisztokratikus köztársaságot. Az állam élére két consul került, akik egy évig vezették a birodalmat, õk egymást is ellenõrizték. Bíráskodtak, háborúknál az élen álltak, de nagy veszély esetén választottak egy diktátort, de ez a katonai megbízatás csak fél évre szólt. Hivatalnokok, szenátorok csak patríciusok lehettek, így a hatalom a népgyûléseken a patrícusok kezében maradt. A plebejusoknak nem sok esélyük volt beleszólni az életükbe.

Az etruszk birodalom hanyatlása után Róma kezdett hódító háborúkba, hogy a lakosság földigényét kielégítse. A háborúk a földszerzés révén mind a patríciusoknak, mind a plebejusoknak hasznot hajtottak. Az V. század háborúi azonban megterhelték a parasztokat. Sokan rabszolgasorba süllyedtek, az eladósodók adósrabszolgák lettek, ledolgozták adósságukat A gazdagodó plebejusok (fõképp kereskedõk, iparosok) beleszólást szerettek volna a hatalom irányításába, szenátusba akartak bejutni. Ennek megvalósítása érdekében 4 tribus (kerület) alapján létrejöttek a 4 plebejus népgyûlés. Elsõ nagyobb döntésük az volt, hogy a hódító háborúk után 494-ben kivonultak a Szent Hegyre, hogy új várost alapíthassanak. A patríciusoknak nagyon hiányoztak, ezért kénytelen voltak beleegyezni abba, hogy néptribunusokat választhassanak a plebejusok, akiknek vétójoguk volt, tehát a patríciusok intézkedéseit jogukban állt érvényteleníteni. Eleinte 2, késõbb 10 néptribunust választottak. Újabb elõrelépésük: 451-ben írásba foglalta a törvényeket egy 10 tagú bizottság. Ezzel visszafogták a patrícius intézkedéseket. A folyamatos hódítások miatt egyre több plebejust vontak be a háborúba. Az új katonai rendszer alapja a vagyon lett, ugyanis a katonák önköltségbõl fegyverkeztek. Az állampolgárok így vagyon szerint lettek osztályozva. Egy idõ múlva a katonai beosztás a politikai jogokat is meghatározta, ezért kialakult a centuriák szerinti népgyûlés. Mivel a gazdagok több centúriák alkottak, így a vagyonosoknak döntõ befolyásuk volt. A plebejusok elõretörését a cenzori hivatal létrehozásával akarták elérni a patríciusok.

Az i.e. IV. században Róma sorozatos háborúkban kiterjesztette hatalmát Itália nagy részére. Ezzel párhuzamosan nagy belpolitikai változások is végbementek. 367-ben megszületett a Licinus földtörvény. Ezzel szabályozták a magántulajdont, egy személynek maximum 500 jugerum (230 hold) nagyságú birtoka lehetett. Egy évre rá, 366-ban, az egyik consul plebejus lett. 326-ban pedig eltörölték az adósrabszolgaságot. 300-ban megnyílik a papi hivatal a plebejusok elõtt, így a jogi különbségek eltûntek a két osztály között. A gazdag plebejusok összeolvadtak a patríciusokkal, megszületett a nobilitas, amely vagyona alapján gyakorolta a hatalmat. A szegény plebejusoknak azonban nem sokat változott a helyzetük, ezért az osztályharc tovább folytatódott a szegény plebejusok és a nobilitas között.

A Földközi-tenger medencéjének meghódítása: A föníciaiak (punok) több telepet hoztak létre a Földközi- tenger nyugati medencéjének partvidékén. Idõvel a pun gyarmatok az észak-afrikai Karthágó vezetésével iparos-kereskedõ birodalommá fejlõdtek. A város az i.e. IV. századtól állandóan harcban állt a szicíliai görögökkel, ami a Rómával való szövetséghez vezetett. Miután a dél-itáliai görög városok római uralom alá kerültek, az eddigi szövetségesek szembefordultak egymással. Szicília birtokáért i.e. 264-ben fegyveres harc tört ki közöttük. A római seregek kezdetben gyors sikereket értek el a szicíliai szárazföldön, Karthágó viszont a tengeren volt erõsebb. A rómaiak ekkor görög segítséggel flottát szerveztek, és hamarosan a tengeren is gyõzelmet arattak. A gyõzelem után Szicília alávetett tartomány, provincia lett, jövedelmének tizedét be kellett fizetnie a római államkincstárba. A vereség után Karthágóban kitört zsoldoslázadás alkalmat adott Rómának újabb pun tartományok - Szardínia és Korzika - megszerzésére. E két sziget lett Róma második provinciája. A következõ lépésben a Pó völgyét foglalták el a galloktól, az Adriai-tenger túlsó partján is megszerezték a hídfõállást.

A második pun háborúban (218-201) már a Földközi-tenger nyugati medencéjéért folyt a harc. Hannibál Hispániából indulva átkelt a Pireneusokon és az Alpokon, és északról lepte meg Itáliát. Sorozatos gyõzelemeik ellenére Itália szívósan kiállt, küzdött. Hanniál szövetséget kötött Makedóniával. A rómaiak újonnan toborzott seregei magukhoz ragadták a kezdeményezést, ebben nagy részt vállalt Cornelius Scipio hadvezér. Elõször Hannibál utánpótlását vágta el, majd elfoglalta Hispániát, Szicíliát, végül a hadmûveletek színterét Afrikába tette át. A döntõ csatát Záma (202) mellett a rómaiak nyerték meg. Karthágó kénytelen volt lemondani minden Afrikán kívüli birtokáról, 10 ezer talentum hadisarcot fizetni és flottáját átadni ellenfelének. Ezután Róma engedélye nélkül még háborút sem kezdhetett. Róma viszont a Földközi-tenger nyugati medencéjének ura és az egész medence elsõ hatalma lett. A római uralkodó osztályok gazdasági érdeke a kelet felé való terjeszkedést követelte. A nagybirtokosok olcsó rabszolgát, a kereskedõk és az iparosok

a görög piacok megszerzését óhajtották. Róma eleinte nem hódított keleten, csak az egyensúly fenntartására törekedett, és gazdasági,

politikai befolyását növelte meg. A II. század közepén megváltozott a római politika, a keleti országok végleges meghódítása következett. Provincia lett Makedónia, Görögország és Ázsia. Ezzel egyidõben Róma mondvacsinált okból harmadszor is háborút kezdett a punok ellen. Karthágó három évig elkeseredetten védekezett, végül a rómaiak elfoglalták és porig rombolták az egykor virágzó várost. Az országból Afrika néven provincia lett. Róma másfél évszázad alatt kis városállamból a Földközi-tenger medencéjének

ura, hatalmas világbirodalom központja lett. A nagy hódítások azonban számos gazdasági, társadalmi és politikai kérdést vetettek fel és alapvetõ változásokat idéztek elõ, válság alakult ki.

A válság jelei: A gazdaságban nagy változásko mentek végbe. A birtokos parasztság ugyanis elvesztette érdekeltségét a hódításokban. Az otthonmaradt családtagok nem tudtak olyan hatékonyan dolgozni, a háború után meg a gabona a polgári piacokon árubõséget okozott. Az arisztokrácia abbahagyta a gabonatermelést, s rabszolgák segítségével mást termeltek. A parasztság azonban nem tudott rabszolgákat tartani, s a kisgazdaságok nagyrésze tönkrement. Helyükbe a nagyüzemek léptek, a gazdaság belterjessé változott. Ennek legfõbb haszonélvezõi a vezetõ rétegek voltak. Pl. a Szenátori rend, a szenátorok leszármazottai. Optimatáknak nevezték magukat. Jelentése legjobbak. Közülük kerültek ki a parancsnokok, a provinciák kormányzói. A másik befolyásos réteg a lovagrend. Õk ipari, pénzügyi és kereskedelemi utakat jártak. Õk, bár hivatalt nem viselhettek, mégis befolyást gyakoroltak az államra. Ennek a rendnek a tagjai vették bérbe az államtól a tartományokban a bányákat, erdõgazdaságokat, s biztosították számukra a tengerentúli kereskedelem hasznának kisajátítását is. A változásoknak egyértelmûen a parasztság volt a kárvallottja.A tönkrement parasztok az utcán kóboroltak, kialakult az antik proletáriátus. Õk alkalmi munkából, politikai joguk árúba bocsátásából tengõdtek. Egyre kevesebb szabad paraszt volt, egyre több rabszolga. Nagy számuk miatt itt is kialakult a klasszikus rabszolgaság, ezzel együtt természetesen növekedett a felkelések száma is. A parasztság tömeges tönkremenése hadkiegészítési válságot is elõidézett. A hadseregbe vagyontalanokat nem soroztak be, mert megbízhatatlannak tartották õket, így kénytelenek voltak olyanokat besorozni, akik már letöltötték katonaidejüket. A törvényellenesen besorozottak fellebbeztek a néptribunusokhoz, akik közbeléptek a consuloknál. Miután nem engedték el a besorozottakat, börtönbe vetették az állam képviselõit. A legyengült hadsereg egyre nehezebben lett úrrá a rabszolgafelkeléseken, s nehezebbé vált a határok védelme is. A társadalmi, gazdasági és politikai gondok megoldása érdekében Rómában különbözo politikai csoportulások alakultak ki.

Tiberius Sempronius Gracchus ie. 133-as év néptribunusaként földreform tervezetet dolgozott ki,

mellyel helyre akarta állítani a parasztság gazdasági helyzetét, hogy csökkentse a szabadok közti politikai feszültséget, és megoldja a hadsereg kiegészítési gondjait. Maximálták a családfõk és családok által birtokolhatott területet. Az elvett földekért a tulajdonosok kártérítést kaptak, s parcellákra osztva földnélküli parasztoknak adták. A szenátusi arisztokrácia többsége ellenezte a földreformot. Gracchus még egy évre meg akarta magát választatni, hogy folytathassa reformjait. Emiatt fegyveres összecsapások alakultak ki, melyben Gracchus is életét vesztette. Halála után kisebb hatékonysággal, de folytatódott a földosztás.

Bátyja Caius Gracchus ie. 123-122-i néptribunus törvényeivel a városi köznépnek olcsó gabonát biztosított, Karthágó területén új provincia létrehozásával munkalehetõséget akart biztosítani. A lovagrend megnyerése céljából Ázsia provincia évi adó begyûjtésének jogát adta nekik bérbe, s úgy döntött, hogy a provinciákban történt visszaéléseket a lovagokból álló bíróságok vizsgálják felül. Intézkedéseivel kivívta a szenátusi arisztokrácia gyûlöletét. Amikor azt indítványozta, hogy Róma összes itáliai szövetségese kapja meg a római polgárságot, az elõjogait féltõ köznép is ellene fordult. A szenátus rendkívüli állapotot hirdetett ki. Caius híveit legyilkolták, õt magát pedig saját kérésére egy rabszolgája ölte meg. A testvérpár mozgalma elbukott, de munkájuk nem volt eredménytelen, hisz 60000 proletár földhöz jutott.

A Gracchusokkal kezdõdõ néppárti politika képviselõi meg akarták szüntetni a szenátusi arisztokrácia politikai egyeduralmát. A velük szembenálló optimaták viszont a szenátusi arisztokrácia hatalmát akarták visszaállítani.

Marius néppárti politikus a vagyontalanok zsoldoskatonaként való alkalmazásával kivonta õket a belpolitikai harcokból, s megoldta a hadkiegészítési problémát is. A zsoldossereg kialakítása azonban újabb problémákat idézett elõ, mert nagyon függtek a hadvezérüktõl, így az illetõ vezér magán-hadseregévé vállhatott. A kiöregedett katonák (veteránok) földet kaptak munkájuk végezte után. Marius ezzel egy erõs, jól képzett hadsereget teremtett. A Marius-féle néppárt napirendre tûzte tehát a reformokat, de a legnehezebb kérdés még mindig a földkérdés volt. Livius Drusus néptribunus felújította a földosztást (i.e91), és a szövetségek egyenjogúsítására is javaslatot tett. A szenátus azonban ellenállt, majd Livius Drusus meggyilkolása az itáliai szövetségesek háborújához vezetett. Elszakadtak Rómától, és külön államot alapítottak. Nagy eredménye, hogy már nem csak a rómaiak, hanem Itália minden szabad polgárára kiterjesztették a római polgárjogot.

Ie. 82-ben kirobbant polgárháború idején Sulla, az optimata párt kiemelkedõ alakja zsoldossereggel Rómára támadott, s diktatúrát hozott létre. Célja a szenátusi arisztokrácia hatalmának visszaállítása. Politikai ellenfeleit legyilkoltatta. Számára a diktatúra nem cél, hanem eszköz volt, ezért ie. 79-ben lemondott hivataláról.

A rabszolgák helyzete közben egyre romlott. Különösen a gladiátoroké, akik életükkel játszottak.

I.e 74-ben robbant ki a capuai gladiátoriskola felkelése. Vezetõje Spartacus. Céljuk: szülõföldjükön szabadon élhessenek. Az egyre duzzadó sereg egymás után verte meg az ellenük küldött consulokat. A szenátus kénytelen volt kényszer-rendszabályokhoz nyúlni. Crassus vezetésével elõször a segédhadakat verte meg, majd a fõsereget is elintézte. Óriási megtorlások következtek (6000 rabszolga keresztre feszítése) A rabszolgatartás formái azonban enyhültek: megválthatták magukat. A magukat szabaddá tevõ rabszolgákat nevezzük libertinusoknak. Egyes birtokosok a rabszolgákon kívül területeiket szabad bérlõknek, colonusoknak adták bérbe.

A néppárti politika egyik vezére Julius Caesar. Crassus-al szövetkezett. Caesar megegyezett még a hadsereg kedvencével, a senatus által ugyancsak háttérbe szorított Pompeiusszal, s így hárman létrehozták az elso triumvirátust (ie 60). Céljuk a senatus kiszorítása a tényleges hatalomból. Ie. 59-ben Caesar konzul lett. Földet osztott Pompeius veteránjainak, s a lovagrend érdekében leszállította Asia provincia adóbérletének összegét. Ie. 58-50 között Pacifikálta Galliát, s evvel hatalmas vagyonra tett szert. Miközben Caesar Galliában harcolt, állandósultak a fegyveres összecsapások Rómában az arisztokráciát támogató Milo és Caesart támogató Cloidus emberei között.

Caesar a gall provincia helytartója lett (proconsul), míg Crassus Szíriáé, Pompeius Hispániáé.

Ez a szövetség ie. 53-ig maradt fenn, míg Crassus elesett a parthusok elleni háborúban.

Ie. 52-ben megölik Cloidust, s Pompeiust az arisztokrácia maga oldalára állítva kinevezi consullá.

Caesar ie. 49 januárjában elindult katonáival Róma felé. A hagyomány szerint a Rubico folyón átlépve mondta híveinek: „alea iacta est", „A kocka el van vetve". Ie. 48. augusztus 9-én Pharszalosznál került sors Caesar és Pompeius seregei között az összecsapásra, ahol Caesar nyert.

A csata után Caesar menekülõ ellenfelét üldözve jutott el az egyiptomi Alexandriába, ahol szerelmi viszony kezdõdött az általa trónra emelt Kleopátra és közötte. Innen Kis-Ázsiába ment, ahol legyõzte Pharnakészt, s rövid jelentésében adta hírül gyõzelmét: „Jöttem, láttam, gyoztem!". Ezután leszámolt Pompeius maradék híveivel, s fiaival is, ezzel a Római Birodalom egyedüli ura lett.

Caesar azonban túl gyorsan szakított a köztársasági hagyományokkal. Ezt a konzervatív arisztokrácia nem tudta elfogadni. Ie. 44. március 15-én Brutus és Cassius vezette összeesküvõk meggyilkolták.